1. rész

Hűvös, esős nap köszöntött be. A tokiói ház udvarán rózsák nyíltak.

Yoh aznap a szokásosnál is lustábban kelt föl. Ha rajta múlt volna, aznap az ágyban maradt volna. De nem rajta múlt.

- Kifelé az ágyból, gyere már! – Anna parancsoló hangja kirángatta a félálom kellemes állapotából.

- Na de Anna, esik az eső – nézett ki az ablakon Yoh fáradtan.

- Igen, tehát jobban fogsz sietni a futással. Már ha a haverjaiddal össze akartok jönni délután – jegyezte meg Anna. Nem nagyon volt ínyére, hogy Yoh délután edzés helyett egy kis összejövetelt akar tervezni. Pedig készülni kell, kezdődik a Sámánbajnokság, mondta mindig Yoh-nak. Yoh-t viszont ez nem igazán érdekelte.

Yoh ennek hallatán kipattant az ágyból, ami nála meglehetősen ritka pillanat volt. Gyorsan magára kapta fehér ingét, zöld nadrágját, és elmaradhatatlan köves nyakláncát. Az egyik kövön egy kis karcolás látszott. Azt is tudta, hol sérült meg a fekete kő. A karcolás látványa eszébe juttatta, mi is történt azon a bizonyos napon, mikor legyőzte Ziket.

Egyetlen dolog bántotta csak evvel kapcsolatban: mikor Ziket megölte, az utolsó pillanatban egy szót súgott Yoh-nak: testvér. Ez Yoh-t részben dühítette, elvégre Zik mikor viselkedett úgy, mint egy igaz testvér? 13 évig nem látta, nem is tudott róla, aztán egyszer csak jön és meg akarja ölni őt. Hol itt a testvérség? Másrészt kissé bántotta is Yoh-t. Elvégre ő nem az a típus volt, aki bántana bárkit is, csak a Sámánviadalokon belül harcolt. Zik megérdemelte, nyugtatta meg magát Yoh, és követte Annát a konyhába.

- Jó reggelt, Yoh! – köszönt Morty. Mióta Yoh a barátja, mindenhova követi, ezért mivel elkezdődött a második bajnokság, odaköltözött Yohékhoz. Ennek néha ő látta a kárát, mint ezen a napon is. Anna őt „fogta be” főzésre. Mortynak fel kellett vennie egy kis kötényt, kendőt a fejére, és úgy főzött. A serpenyőből finom illatok szálltak felfelé. Yoh jóízűen beleszagolt a levegőbe, csak azután köszönt vissza.

- Jó reggelt neked is – felelte egy nagy ásítás közepén. – Segítsek főzni?

- Nem, drágám, te most kimész futni – Anna már ki is nyitotta a bejárati ajtót. Yoh megadta magát, és korgó gyomorral, fáradtan kivonszolta magát az esőbe. Pár perc múlva Morty is követte a kis biciklijén.

- Na most merre fussunk? – kérdezte Yoh.

- A parkhoz mit szólsz? Nem jártunk ott már mióta elindultál a viadalon. – válaszolta Morty.

- Menjünk – válaszolta Yoh egy pár másodperccel később. Még mindig a Zik-dolgon gondolkodott. Morty ebből semmit nem vett észre, csak elkanyarodott a park felé. A park füvén csillogtak a harmat- és esőcseppek, a padok is vizesek voltak. A fák ágairól ütemesen csepegett az eső. Összefoglalva nem volt egy vidám látvány.

Yoh egyszer csak megtorpant futás közben. Egy arcot látott az egyik fa mögött, aki őt nézte. Mire még egyszer odanézett volna, az arc már eltűnt, csak egy hosszú hajtincs fellibbenése jelezte, hogy ott volt.

Morty nem vette észre, hogy Yoh megállt, ezért egyenesen nekihajtott. A váratlan lökéstől Yoh elterült a sáros fűben. Lehet, hogy csak az ütéstől csengett a füle, amit a földtől kapott a váratlan esésért, de Yoh mintha halk kacajt hallott volna…

- Az nem lehet – motyogta, miközben fölállt. – Az nem lehet, pláne itt nem… Nem lehet itt…

Miután Yoh lefutotta azt a pár tíz kilométert, amit Anna aznapra kiírt, Morty elbúcsúzott barátjától. Yoh hazafelé indult. Nagy meglepetésére a kapufélfán kézzel írott papírokat zörgetett a szél.

Yoh-t azonban sokkal jobban nyugtalanította a második levél tartalma:

A levél nem volt aláírva. Ki akarhat vele sürgősen beszélni? És ráadásul ma lesz a haveri összejövetel, nem lenne jó, ha az „idegen” a buli közepén állítana be. Yoh vállat vont, bement a házba, hogy rendet tegyen és előkészítse a harapnivalókat.

Mikor ezzel végzett, fáradtan levetette magát egy székbe és végignézett művén. A ház szinte ragyogott a tisztaságtól, és kissé színesebb is lett minden. A kis asztalon sorban állt a chips, a kóla és a pizza, és még ötféle rágcsálnivaló. De Yoh tudta, hogy ez nem a kajáról fog szólni: mindenki elmeséli, mit csinált azóta, mióta elváltak útjaik. Trey a messzi északról jön, Rióval és Pilicával, és persze a kis Korival, Trey szellemével. Aztán jön Ren és Jun, ők nem messziről, ők is abban a városban élnek, ahol Yoh. Jön velük együtt Bason, a kínai hadvezér szelleme is. Morty is megígérte, hogy beugrik egy-két órára. Várják még Lyserget és Cloe-t, a kis tündért; Jocót, a „mókamestert”, és Miket, ők repülővel jönnek; Yoh az ujjain számolta a neveket és a szellemeket. Aztán számíthatunk még Tamira, Conchival és Ponchival, és persze te is itt leszel, Amidamaru – szólt akkor megjelenő japán szamuráj szelleméhez Yoh.

- Az kilenc ember és öt szellem – számolta Amidamaru.

- És persze Anna és én – ásított Yoh. – Az tizenegy ember lesz.

- Faustot és Elizát kifelejtetted – nevetett Amidamaru. – vagy őket talán nem is akarod meghívni?

- De, persze hogy – csapott a homlokára Yoh. – Bár őket nem tudom elképzelni így bulizni…

- Az igaz is – válaszolta Amidamaru még mindig nevetve.

Yoh nyújtózott egy nagyot, ásított, majd a jól végzett munka édes tudatával ott, helyben, ülve elaludt.

2. rész

Yoh csöngetésre riadt fel. Az órára nézett, majd értetlen pillantást váltottak Amidamaruval. Ahhoz még túl korán volt, hogy Anna vagy a vendégek megérkeztek volna. Yoh nem tudott másra gondolni, mint hogy a titokzatos idegen kívánja ebben a percben lebonyolítani találkozását. Yoh épp felkelt, hogy ajtót nyisson, mikor Amidamaru megszólalt:

- Ne nyisd ki, Yoh! – a szamuráj az ajtóra szegezte tekintetét. – Érzem, hogy rossz dolog fog történni, Yoh, ne nyisd ki!

Yoh azonban már elindult a szerény csengetés irányába. A csengő úgy szólt, mintha megszólaltatója nem is tudná, miért van itt, vagy el akarna menni. Ezt Yoh is furcsállta. De azért kinyitotta az ajtót, és még akkor is hátrafelé beszélt Amidamarunak, mikor az idegen ott állt előtte. Ám amikor Yoh ránézett, egyből tudta: nem is olyan idegen… A hosszú, barna haj, a vajszínű köpeny, a csillagszalagos nadrág. Ez a száj legutóbb kárörvendően nevetett, mikor ő, Yoh megpróbálta legyőzni; ez a kéz elszívta az ő lelkét; ennek a két szemnek a fényét látta legutóbb üvegesen kihunyni a halállal… Nem túl rég látott testvére, Zik állt az ajtóban. Yoh döbbenten felnyögött.

- Te… Menj innen, Zik! Vagy végzek ve…

A mondatot nem tudta befejezni, ekkor ugyanis olyat látott, amit elképzelni sem tudott volna soha: egy könnycseppet bátyja szemében…

***

- És nehogy bárki is meglásson, mert abból hatalmas botrány lesz! – suttogta Yoh az ágy alá bújtatott Zikhez.

- Ez annyira ciki… - morogta Zik paprikapiros képpel. – Én az ágy alatt…

- Próbáld meg kibírni, most mennem kell! És ne feledd, csak este bújhatsz ki! – hadarta Yoh elmenőben, mert a csengő türelmetlen csöngése azt kiabálta, hogy gyülekeznek a vendégek.

- Megyek már! – kiáltotta Yoh, és lefutott a lépcsőn. Az ajtóban Trey, Pilica, Rió, Kori, Tokagero és Morty állt. Yoh betessékelte őket, és Trey azonnal rávetette magát a chipsekre. Pilica sóhajtott egyet bátyja viselkedése miatt, majd megadóan levetette magát egy fotelba. Rió is leült, és elkezdtek mesélni.

- Na és mi történt veletek mióta nem találkoztunk? – tette fel Yoh a kérdést, amiről a nap szólt.

- Én csak jártam az országutakat, és beugrottam Treyhez. Nem nagyon ment neki a motorszerelés, hát megbütyköltem a járgányát – mondta Rió kissé unottan. – Tokagero folyton szórakozott velem, már szétment a séróm a sok vízitündérkedésétől – ezt a mondatot már jól látható ingerültséggel mondta. Rióra nem volt jellemző a mérgeskedés, de ha valaki az egyéni frizuráját tönkretette, azon nagyon be tudott dühödni. És ez nem is volt olyan ritka…

- Na igen, Kori és Pilica sem éppen jó útitárs – sóhajtott Trey, magára vonva ezzel a két említett sértődött pillantásait. – Folyton nyavalyogtak, mikor bedöglött a motor. Rió semmi perc alatt megcsinálta, én is rájöttem volna.

- Persze, két hét múlva – gúnyolta Pilica. – De mi nem értünk rá, a minikéket kellett új ingatlanba költöztetnünk. Teljesen tönkremennek a mezők! – sopánkodott.

Yoh jót mulatott ezen, mert tudta, hogy a minikék Trey és Pilica szívügyei. A messzi északon, ahonnan jöttek, a minikék virágok alatt élnek, néhol már öten-hatan is, olyan kevés a mező, ahova költözhetnének. Kori, eredeti nevén Kororo is egy minike volt, nem csoda, hogy így védte ezeket a szeretnivaló kis lényeket. Ám jókedve kissé beárnyékolódott, mikor a szobája felől gyanús hangok hallatszottak, de ezt a többiek nem vették észre.

Ezalatt Yoh szobájában még az előbbinél is pirosabb képpel hasalt Zik az ágy alatt.

- Ilyen nincs – morogta dühösen. – Ilyen nincs, hogy miközben Sámánkirály lehetnék, itt hasalok az ágy alatt!

Egy ideig még a szégyenén dühöngött, aztán előmászott az ágy alól. Ahogy kibújt, egy pár régi fénykép is kicsúszott az ágy alól. Zik kíváncsian emelte fel őket.

Az egyiken Anna és Yoh állt, körülbelül négy évesen. Anna sokat változott, a képen még ijedt kislánynak látszott. Yoh szélesen vigyorogva átvetette a vállán a karját, és pózolt a kamerának. Zik elmosolyodott ezen a képen. Aztán egy másikat vett a kezébe.

Ezen is Yoh volt, egy évvel később. Ekkor már a fülén volt a nagy, narancssárga fülhallgató, ami azóta is megvan neki. Egy falevélre koncentrált erősen, mellette pedig ott állt a nagyapja, Yohmei mester. Yohnak még nem volt két szabadon lógó tincse az arca előtt, a fülhallgató hátraszorította minden haját. Yohmei szigorúan nézett rá. Yoh-t már ekkor Sámánkirálynak edzette. Yoh homlokán ráncok voltak az erőlködéstől, de a levélen nem változott semmi. Zik el tudta képzelni, mi jött ezután: Yohmei hátsón billentette Yoh-t, mire ő beleesett a folyóba. Zik halkan kuncogott.

Lassan lement a nap. Az ég alja vérvörös volt, és a nappaliból vidám zsivaj hallatszott. A vendégek már valószínűleg mind megérkeztek. Zik egy széket húzott az ablak elé, leült rá, és elgondolkozott azon, ami azóta a nagy nap óta történt vele.

Egy teljes hónapig úton volt a Nyugati-sivatagból Tokióba. Nem tudta, miért indult el, nem gondolta, hová megy, csak követte a megérzéseit, és ment. Opacsoval csúnyán elbánt a harc közben, ezért még a kisgyerek segítségére sem számíthatott a hosszú út során. Csak gyalogolt, és csak akkor döbbent rá, hova érkezett, mikor meglátta Yoh házát. Nem akart ajtóstól rohanni a házba, és egyáltalán azt se tudta, miért van ott, ahol van. Pár nap után rájött, hogy fel akar hagyni az örökös gonoszkodással, és szeretné bepótolni azt az elveszett 13 évet, amit testvérétől külön, mindenkitől elszigetelve és gyűlölködve élt. Aztán délután egy hosszú órát beszélgettek Yoh-val, mire meggyőzte, hogy már nem gonosz. Nem tudta, hogy tizenhárom év után miért pont akkor született meg ez a döntése, de úgy érezte, helyes, amit tesz. Tele volt gyűlölettel, haraggal, és dühvel, de amikor Yoh megölte, megváltozott minden. Ez volt a másik nagy kérdése, amit csak ő maga tudott volna megválaszolni: mi hozta őt vissza? Bármennyire is gondolkodott ezen, nem tudott rájönni. Úgy érezte, akkor megváltozott az élete, de nem tudta, mitől. Azt még az ablak előtt ülve sem gondolta, hogy élete megint homlokegyenest megváltozik.

A nap már lement, az éjszaka fényes csillagokkal pöttyözte tele az eget. De mind között legerősebben világított a Végzet Csillaga, ami minden sámánnal tudatta: elérkezett az idő az újabb Sámánbajnokságra. A hold sem világított olyan fényesen, mint az a csillag, minden sámán várva-várt csillaga. Zik ezt a csillagot nézte, barna szemében az égitest fehér fényének tükörképe látszódott.

Nem messze onnan, a parkban, ahol Zik két napig búvóhelyre talált, egy lány aludt a zöld füvön. Barna haja szétterült a harmatos füvön, táskája mellette hevert. Minden csöndes volt. A lány békésen aludt, csak néha-néha fordult a másik oldalára. Hirtelen felült.

- Már érzem. Te is, Santana? – kérdezte a felbukkanó szellemtől. A lány egy sámán volt.

- Igen, Liza mester, én is érzem – felelte a szellem lágyan búgó, női hangon. A lány kuncogott.

- Ezerszer megmondtam neked, hogy ne hívj Lizának. Lizi vagyok neked, nekem, mindenkinek. Miért hívnál te így? – kacagott a lány. Szép csengően nevetett, teljes szívből.

- Bocsáss meg Liza… vagyis Lizi mester – mondta szégyenkezve a szellem. Szőke haja lengett a hűvös éjszakai szellőben, szép fejét most lehajtotta. A szellem egy huszonéves fiatal lány volt, kék szemmel, gyönyörű, finom vonású arccal. Santana volt a neve. Kék kabátkát viselt, hozzá farmernadrágot és lila köpenyt. A gazdáját mindig híven szolgálta, és kora miatt akár értelmes tanácsokkal is tudott szolgálni.

A gazdája, Lizi, egy tizenkét éves sámán volt, de már közeledett a tizenháromhoz. Vállig érő, selymes, barna haja és szikrázóan kék szeme volt. Egyszerű, szoros farmert viselt ő is, de az időjárásra való tekintettel egy meleg, kék pulcsit is fölvett. A szellemmel ellentétben ő egy kicsit „modernebbnek” nézett ki, a szellem farmerjának alja ugyanis trapézszerűen kibővült, és lila köpenyén is nagy, színes virágok virítottak. Santana a hippi stílusnak megfelelően öltözködött. Lizi viszont nem volt egy kirakatbaba, de azért a divatnak megfelelt. A nyakában egy fekete bőrszíjra fűzött, különös szív lógott. A szíven fehér pöttyök voltak, és aki ránézett, a csillagok jutottak eszébe. A szíjon három-három gyöngy is volt, egy sima fekete – egy fekete-fehér – egy sima fekete mintában. A csuklóján szintén fekete szíj volt, de ezen milliónyi apró, fekete, hegyes végű kristály függött.

Lizi megrázta a karkötőjét, mire a kövek egymásnak ütköztek. Halkan pattogott, ahogy a kövek találkoztak, de a hang megnyugtató volt. Lizi elgondolkodva meredt maga elé.

- De mit jelent ez? Azt tudom, hogy valami történni fog, de azt nem, hogy mi. – a homlokán ráncok jelentek meg az erős gondolkodástól. – Nem tudom Santana, inkább feküdjünk vissza.

- Rendben, Lizi mester – a szellem visszafeküdt a fűre. A lány is így tett, de nem tudta lehunyni a szemét. Érezte a nagy erők mozgásba lendülését, de nem tudta, mi következik ebből. Ez nyugtalanította. Az anyja egy olyan sámán volt, aki látta a jövőt, apja viszont egy itako volt. Ez azt jelentette, hogy meg tudott idézni olyan szellemeket is, akik már eltávoztak. Lizi mindkettejüktől örökölt egy pici tehetséget, de mivel nem fejlesztette őket tovább, azok nem tökéletesedtek, nem csiszolódtak. Ezért a teljesítménye ingadozott: hol nagyon pontosan látta a jövőt, hol – mint most is – csak azt érezte, hogy valami történni fog. Az itako erejével nem is tudott mit kezdeni, nem tudta, mi lesz, ha kipróbálja, ezért inkább hagyta a csudába. Nem is akart azokra gondolni, akik ezt ráhagyták. Nem szerette a családját. Egyke gyerek volt, ezért a szülei mindenáron Sámánkirályt akartak belőle nevelni. Hosszú hetekig tartott a kiképzés, szinte nem is pihent, egész kiskora óta. Amikor először megjelent a Végzet Csillaga, tudta, hogy szülei most még keményebben edzik majd, ezért elszökött otthonról. Egy hátizsákba bepakolta minden ingóságát, ruháit, megtakarított zsebpénzét, laptopját, telefonját és mindenét, és az éj leple alatt útnak indult. A földön aludt legtöbbször, mert a szállodákat és albérleteket nem volt pénze kifizetni, és mindig csak úton volt. Egyetlen, ami fájt neki a szökésben, hogy így nem valószínű, hogy újra látja sámán barátnőjét. Egyetlen barátnője volt csak, ő is sámán, és a szülei választották ki. Ha valaki mással próbált barátkozni, szülei tettek róla, hogy megutálják. Ezért gyűlölte őket Lizi, és nem is tartotta fenn velük a kapcsolatot.

Lizi hanyatt feküdt, kezével megtámasztotta a fejét, lábát átvetette a másik térdén, és nézte a felbukkanó holdat. Fejére tette discmanjének fülhallgatóját, majd a lassú, lágy zenét hallgatva álomba merült.

Zik az ajtó csattanására ébredt föl. Yoh állt az ajtóban. A ház csendes volt, a vendégek már elmentek. Yoh fáradt képpel zuhant le az ágyra.

- Te jó ég, ezt a társaságot kordában tartani – sóhajtotta. Majd észrevette, hogy testvére az ablakban ül. – Látom, kimásztál az ágy alól. – még egyet sóhajtott. – Mindegy, végül is nem fontos.

- Igen, nem fontos – felelte Zik elmerengve. – Na most hogyan tovább?

- Először is beszélgetünk kicsit.

Zik ettől tartott. Hogy Yoh kifaggatja, miért jött ide, miért akar hirtelen „jó testvér” lenni. De Yoh-t nem ez érdekelte. Egészen éjfélig beszélgettek az életükről, hogy mi történt a hosszú tizenhárom év alatt. Aztán kilopakodtak a mosdóba. Fogat mostak, majd visszamentek a szobába. Zik kapott egy pizsamát, átöltöztek, majd ágyba bújtak. Szerencsére az ágy jó nagy volt, kényelmesen elfértek.

- Jó éjszakát, Yoh – motyogta Zik álmosan.

- Jó éjt neked is – felelte Yoh, majd hamar elaludtak.

Másnap az időjárás megváltozott. Igazi kánikula köszöntött be, mintha kárpótolni akarna az elmúlt hét szeles, hideg napjaiért.

Zik lassan ébredezni kezdett. Mellette Yoh békésen szuszogott. Kellett egy pár másodperc, mire rájött, hol van. Elmosolyodott, ahogy testvérére pillantott, majd csendben átöltözött. A köpeny eléggé szellős volt, hát a nagy melegben nagyon jó szolgálatot tett. Leosont a konyhába, és kivett a hűtőből pár falatot. Nem akarta felébreszteni Annát vagy Yoh-t, ezért úgy döntött, hogy ellátogat a közeli parkba.

A fű most szárazan csillogott, a fák jótékony árnyakba burkolták a forró sétautat. Leült a fűbe, és a szikrázóan kék égen átvonuló bárányfelhőket nézte.

Egyszer csak valaki rátette a vállára a kezét. Jobban mondva szinte ráugrott. Zik ijedtében hasra esett ülésből, ami miatt a lábai fájni kezdtek. Felült, és dörzsölgetni kezdte a vádliját.

- Hoppá, bocsi – hallatszott egy megszeppent hang a háta mögött. Zik hátrafordult, és egy tizenéves lányt pillantott meg. A lány láthatóan zavarban volt, sápadt arcán piros foltok látszottak.

- Bocsánat, csak… Nagyon hasonlítasz hátulról a barátnőmre – nyögte zavarában a lány. Zik önbizalma ezzel kis kárt szenvedett, de nem figyelt rá. A lány arcát nézte, sápadt, selymes fényű bőrét, szikrázóan kék szemét, lágy fényű, barna haját.

- Sajnálom – mondta végül a lány, és lehajtotta fejét. Két copfba fogott haja is lekókadt.

- Semmi baj – válaszolta Zik a valósághoz nem igazán hűen. A vádlija még mindig mintha el akart volna repedni a szerencsétlen előreesés következtében.

- Oh… akkor jó…

- Hogy hívnak?

A lányt meglepte a kérdés, de azért hamar magára talált.

- A nevem Liza, de mindenki csak Lizinek hív. És a te neved micsoda?

- Az enyém Zik – válaszolt, de amikor a lány a szája elé kapta a kezét, akkor jött rá, hogy azzal nem számolt, hogy sámánok is lehetnek a környéken.

- Már nem vagyok gonosz! Nem kell tőlem félni – mentegetőzött, mert látta, hogy a lány ijedtében a szája elé rántja a pulcsijának nyakát. – Na, ne félj…

A lány el akart futni, de Zik megfogta a csuklóját. Lizi először ökölbe zárta a kezét, de aztán a szorítás miatt lassan kiengedte. Lehajtotta a fejét, és reszketett félelmében.

- Tényleg nem kell tőlem félni – mondta Zik lágy hangon. – Ne félj na…

Lizi óvatosan nézte egy ideig, majd leült a fűbe. A szemében még mindig félelem csillogott.

- De hogy? Miért? Nem vagy már rossz? – kérdezte a lány.

- Nem, nem vagyok az. – rázta a fejét Zik. Hosszú haja lágyan ringott körülötte. Röviden elmesélte, mi történt vele, és most hogyan él. A lány kíváncsian hallgatta. Majd mikor a végére ért, így szólt:

- Mesélj még! Olyan szépen tudsz mesélni.

És Zik beszélt neki. Elmondta, hogy élt, hogyan nőtt föl. Lizi csillogó szemei mutatták, mennyire tetszik neki, amit hall. Zik szívesen beszélgetett a lánnyal. Ilyenkor jó érzés öntötte el a szívét. Kedve lett volna kicsit közelebb húzódni a lányhoz, megölelni, és a világ végéig úgy maradni… De érezte, hogy ez nem lenne helyes. A lány megriadna, elmenne, és akkor nem találkoznának többet. Ezt pedig nem akarta.

- Ez nagyon szép volt – mondta a lány lelkesen. – Neked nagyon jó életed volt!

- Nekem? – kérdezte megütközve Zik. – Egész életemben senki nem szeretett, abban mi a jó?

- Engem meg szerettek, ezért éreztem úgy, hogy gyűlölnek – Lizi tekintete ködös volt. Zik kérdőn nézett rá, hát megmagyarázta. – A szüleim mindig túlhajtottak, hogy Sámánkirály lehessek.

- Ismerős – morogta Zik Yoh-ra és Annára gondolva.

- Senki nem szeretett?

- Ez honnan jutott eszedbe?

- Csak az előbb mondtad, hogy senki nem szeretett.

- Tényleg. Engem senki nem szeretett, mert nem értették meg, miért küzdök.

A lány egy ideig gondolkodott, majd kicsit közelebb ült Zikhez. A fiú szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy megérezte a lány karjának érintését a vállán.

- Akarod, hogy a barátod legyek? – kérdezte végül Lizi. Zik belül ujjongott, de próbált uralkodni arcizmain.

- Persze – felelte mosolyogva. – Te leszel az első barátom. Yoh úgyis csak a testvérem. Ő szereti az embereket, gondolom téged is szívesen vendégül lát.

- Az nagyon jó lenne!

- Megpróbálom rábeszélni Yoh-t, oké? Holnap ugyanitt találkozunk, hozom a választ. – búcsút intett, de a lány elkapta a csuklóját. Magához húzta, és megpuszilta az arcát. Zik elpirult, de viszonozta. Elment, s mikor a lány már nem látta, öklét győzedelmesen a levegőbe emelte.